Feri utazásai: Országos Kéktúra (27-es számú, OKT-275-276-277): Füzér- Hollóháza

Esküvőnk után pár nappal Évi gyakorlatilag kész tényként közölte, hogy Füzérre megyünk, fellebezésnek helye nincs. 😊 Mivel hála Istennek az utazással kapcsolatos elképzeléseink is egyeznek, nem tartottam attól, hogy valami kietlen pusztaságban töltenénk a nászutunk. Izgatottan kerestem a térképen, majd pár pár perc után leltem rá egy apró községre, Budapesttől sok száz kilométerre, Borsodban, a Zemplén keleti oldalában. Egy kis olvasgatás után szinte azonnal beleszerettem a helybe, ezért alig vártam, hogy munka után elinduljunk. Már a térképen láttam, hogy a Kéktúra útvonala keresztül vezet a településen, azt viszont soha nem gondoltuk volna, hogy a füzéri pecsételő pontosan a szállásunk kerítésére lesz felhelyezve. Végre egy pecsételőpont, ami a szobánktól csak 10 méterre van -gondoltam magamban-, miközben jót mosolyogtunk Évivel a helyzeten. Füzéren egy komplett hosszú hétvégét töltöttünk, pénteki érkezéssel és hétfői indulással, mivel hétfő május elseje volt. Az időjárás nem volt túl kegyes hozzánk, ezért ennek fényében tervezgettük a kis programjainkat, ami nagyjából a Kéktúra legkeletibb szakaszainak bejárását és a Füzéri-vár megtekintését foglalta magában. Szombat a túra szempontjából kedvezőbb volt, így ezen a reggelen indultunk útnak a körülbelül 18 kilométeres túrának, amiből 15 volt a Kéktúra. Utunkat Füzérről a várhoz vezető aszfaltos úton kezdtük, a várhegy oldalában. Miután letértünk az útról, elhaladtunk a Vár-forrás mellett, melynek környezetét (valószínűleg az áprilisi havazás miatt) kidőlt fák sokaságai rongálták meg. Ez a mi ösvényünket sem kímélte, ezért az első kilométereinket a kidőlt fák kerülgetésével, vagy átbújásával színesítettük.

Életem első Szalamandrás képét a Zemplénben készíthettem el

Nagyjából két kilométert folyamatos, enyhe emelkedésben tettünk meg, közben volt lehetőség virágokat és panorámát is fotózni.

Kilátás az Magas-hegy oldalából Pusztafalura

Utunk az Ördög-vár, majd a Magas-hegy oldalában haladt, ezt követően pedig a sebes sodrású Alsó-patak mellé ért, melyhez leereszkedve a Csataréti vadászházhoz értünk, ahol a kihelyezett padokon tudtunk pihenni és enni. Túránk durvábbik része még csak itt kezdődött a Nagy-Milic (894 m) felé. Az elkövetkezendő egy kilométerben az eddigi enyhe emelkedés egyre meredekebbre váltott, mely számomra egyre nagyobb nehézséget jelentett és visszahozta a Nagy-Getén megélt nehézségeim néhány pillanatát. A feleségem persze minden probléma nélkül tette meg a felfelé vezető sziklás, meredek utat, miközben én pár száz méterre lemaradva tőle a "haláltusámat" vívtam. 😀

Az Alsó-patak, nem messze a Csataréti erdészháztól

A Kis-Milici Károlyi kilátóban találkoztunk újra, amelyre felérve olyan panoráma tárult elénk, mely minden szenvedést megért.

Kilátás a Tátrára és a Zemplénre

A Kis-Milici Károlyi-kilátó

Sajnos sok időt nem tudtunk a kilátóban tölteni a télies időjárás és az idő miatt, melyből rengeteget elvett a Kis-Milic megmászása. A következő szűk egy kilométeren utunk a Magyar-Szlovák határon haladt a határkövek vonalában, immár jóval könnyebb terepen, de hullámozva.

Határkövek a Kéktúra útvonalában. Az úttól balra Magyarország, jobbra Szlovákia

Országos Kéktúra és a határ menti Zöld közös szakasza, határkövekkel

Évi lényegében most Szlovákiában van, én viszont Magyarországon :)

Nagy-Milic

Nagy-Milichez érve kicsit gyorsítottunk a tempón, ösvényünk lassan ereszkedésnek indult és enyhe balos kanyarral letért a határról. A jól járható ösvény körülbelül egy kilométer után csatlakozott be a Lászlótanyához vezető egysávos, aszfaltozott műútba. Az út a Bodó-réten vezetett keresztül, ahol pecsételnünk kellett, azonban sok pihenésre nem volt időnk, tovább kellett mennünk, ha nem akartuk a túra végét sötétben megtenni. A rét után a jelzés körülbelül 200 méterrel letér az aszfaltozott útról és attól 10 méterrel, párhuzamosan vitt minket tovább. A letérésnél egy kicsit eltévedtünk, mivel már a túra elejétől nem működött a GPS-em (ezáltal túraútvonalat sem tudok mutatni), de csakhamar visszataláltunk a helyes ösvényre.

Szlovák turistatábla a Miliceken

Nagyjából 700 méter után újra visszatértünk a fentebb említett aszfaltozott útra, azonban most szinte rögtön letértünk róla balra, melyet egy erőteljesebb ereszkedés követett. Ez a szakasz legalább annyira kimerítő volt, mint a Nagy-Milicre vezető emelkedő, azonban itt most az 5-10 centi vízzel és a nagy kiterjedésű sárral kellett megküzdenünk. Egy kisebb tisztásra vezetett utunk, ahol még nagyobb volt a víz, afféle vízgyűjtőként szolgált. Ezen keresztülverekedve magunkat már szárazabb területre értünk. Ekkor már Hollóháza közigazgatási területén belül voltunk, amit leginkább a völgyből felszűrődő kutyaugatás jelzett. A földutat hamarosan aszfaltút követte, amely levezetett Hollóháza főutcájára. Nekünk egy éles jobb fordulót kellett tennünk a kereszteződésben és a település központja felé venni az irányt. A nagyjából 400 méteres főút menti séta után értünk az Országos Kéktúra keleti végpontjához, az 1160. vagy éppen 0. kilométerkőhöz és a Kéktúra emlékműhöz. Gyors fotózást követően bementünk a helyi kocsmába, ahol pecsételtünk.

Hollóháza

Egyik oldalról az 1160...

...másik oldalról a 0. kilométerkő

A Kéktúra keleti végpontja

Többeknek itt a teljes Kéktúra végleg véget ér, nekünk azonban csak aznapra fejeződött be a Kéken való túrázás. A közeli kocsmában pecsételtünk, majd innentől kezdve visszafelé kellett haladnunk, kifelé a településről. A nagyjából két kilométeres aszfaltos séta újabb megpróbáltatás volt az amúgy is megviselt lábainknak. Az időközben Telkibánya felől alánk kanyarodó Piroson kellett folytatnunk a túrát, immár Füzérig. Hollóházától még két kilométert kellett gyalogolnunk aszfaltozott úton, majd egy éles balkanyarral a Piros bevezetett minket az erdőbe. Enyhén emelkedésnek indult az út, amit 15 kili után már nehezebben viseltünk, mindez megfűszerezve némi dagonyával.

A Piros bevezetett minket az erdőbe

Az erős szürkületben megkönnyebbülés volt meglátni a Füzéri-várat

A település előtt nemsokkal egy tisztásra értünk, ahol remek kilátás nyílt a településre és a várra. Innen már csak pár percre voltunk Füzértől és miután a szállásunkra értünk, Julika néni finom vacsorája várt minket. 😊
Örültem, hogy újra Kékezhettünk, azonban ez a túra most rávilágított az edzetlenségemre, amin mindenképpen változtatnom kell. A Kismama természetesen mint mindig, szinte az összes akadályt jól vette, leszámítva talán a Miliceken uralkodó hidegebb időt. Mindent egybevetve, egy akadályokkal teli, fárasztó szakasza ez a 27-es túrának, de úgy gondolom, hogy így is remekül sikerült.